Fantasztikus. Igen. Persze.
Ez a három tömör mondat
tartalmazza a választ leggyakoribb kérdéseitekre.(Na milyen volt Amerika? Mész
vissza? Tudsz még magyarul?) A személyes kedvencem a “Mesélj mán’!”
felszólító mondat. Mesélek! Viszont ha mégegyszer azt szegezitek hozzám, “na
oszt milyen vót Amerika?”, miközben szentimentális fejjel egy véletlenszerűen
kiválasztott kocsmában az italomra várok, abbahagyom.
Készüljetek, ez nem
ponyvaregény amit egy rozé fröccs mellett lehet olvasgatni. Ez a
hamisíthatatlan american dream, amely figyelmeztetés nélkül villámcsapás
szerűen csap le rátok, rendszertelenül a hét, a napszak bármely időpontjában,
egészen addig amíg egyszercsak vége nem lesz.
Debrecen-Budapest.
Repülés. Brüsszel, átszállás. Felszállás. Repülés. Repülés. Repülés. Volt
néhény üres ülés. Nyújork. Busz. Tábor.
Az utazásról legyen elég
ennyi. Meglehetősen hosszú és unalmas volt, mint egy aktuál politikával
foglalkozó cikk az indexen. Az Atlanti Óceán középső része után ötszáztizenkét
mérföldnyivel volt a legborzasztóbb. Egy német nyelvű prospektust olvastam
határozottan, bár nem tudok németül.
 |
Tyű komám, jó nagy busz ez!
|
Akinek nem volt középiskolás
földrajzi atlasza annak csak zárójelben árulom el, hogy Amerika veszélyesen
nagy. Elvétve vannak városaik olyan méretű lakossággal, mint például Balatonlelle,
meg nagyobbak. Azonban a legtöbb helyen senki nem lakik. Senki. A táborunk pont
ilyen helyen van. Pennsylvania állam. Az egy főre jutó medvék száma egy
mérföldön belül, brit tudósok szerint kettő és háromnegyed. Az emberek
kedvesek, nem mindegyik kertben van olyan tábla, hogy „ha el tudod olvasni
akkor már a fegyverem hatótávolságán belül tartózkodsz”. A legközelebbi város
egy, a legközelebbi rendőr őrs egy és fél órányi vezetésre van.
(helikopterrel!) Szerencsére kocsma létezik közelebb is. Este van, fáradt és
éhes vagyok, a sötét miatt nem sok mindent látok a táborból. Kipakoltam a
cuccaim, és csak reménykedek, hogy nem egy gulágba kerültem. Holnap napvilágon
szétnézek. Csak dolgozni ne kelljen!
